Művészet és inklúzió

Szubjektív beszámoló az azonos című kerekasztal-beszélgetésről (2021. október 21.)

„…de most pontosan mit is értesz inklúzió alatt?” kérdezi az esemény sokadik percében Thiesz Angéla, a Retextil alapítója. Mire én előveszem az interneten fellelt definíciót: „Szemléleti befogadás és elfogadás.” Hozzáteszem még, hogy ez valami olyan, ami több, mint az integráció, egyfajta teljesebb vegyülés két különböző csoport között. Így aztán ezzel dolgozunk tovább.

Aki tevékenykedett már olyan területen, ahol az inklúzió cél vagy eredmény tudja, hogy ritka és különleges pillanat, amikor valódi inklúzió jön létre. Korunk egyik eszménye, rengetegen harcolnak érte és legalább ennyien szkeptikusak a létezésével kapcsolatban. Annyi bizonyos, hogy azok, akik vállalták a beszélgetést már bőséges tapasztalattal bírnak a témáról.

A már említett Retextil saját megfogalmazása szerint rehabilitációval foglalkozik. Klienskörük széles: bárki, aki a társadalom peremére sodródott, náluk támogatásra talál. De nem egyszerűen foglalkoztatás és nappali melegedő formájában, hanem aktív, alkotó, művészeti tevékenységben. Bakonyvári L. Ágnes, a MáSzínház alapítója a színház művészetét használja fogyatékossággal élő emberek inklúziója céljából. L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője pedig Szuno nevű projektjükről számolt be, ahol a képzőművészetet használhatják szegény sorban élő emberek. Művészeti alkotás és egyben piaci termék, amivel saját megélhetésüket teremthetik elő. Kovács Beatrix BioRitmusa pedig cirkuszművészeti alkotásokat hoz létre Down szindrómával élő és ép fejlődésű fiatalokkal közösen. Sokéves munkája eredményeként az így elkészült produkció nem csupán teljes értékű akrobatikus mű, hanem teljesen egyenértékű benne minden szereplője, valóban inkluzív a produkció.

Nem evidens, hogy inkluzív munkához művészeti eszközöket használjunk. Valahogy a művészetre sokkal inkább szokás elvont, intellektuális, úri kiváltságként tekinteni. Mintha eltávolodott volna a mindennapi életünktől. A kortárs festészet, irodalom, zene egy átlagos érdeklődő számára nehezen megközelíthető, nem okoz örömöt, nem vált ki katarzist. A tömegmédia sugározta alkotások pedig mintha elvesztették volna művészeti jellegüket. (Bár erről biztosan jó vitát lehetne indítani, hogy művészeti alkotás-e egy szórakoztató televíziós műsor.) Nem nehéz elképzelni, hogy a társadalom peremén lévő emberek művészethez való hozzáférése sokszorosan nehezített. Hiszen a művészet valahol a társadalom legközepén történik – a festmények árai, az operajegy, könyv árak valahogy mind elitizálja a művészetet. Vagy ha csak a Maslow piramisra gondolunk: az esztétikai szükségletek (ahová intuitíve tennénk a művészeti tevékenységet) szinte a piramis legteteje. És az érintett csoportok közül sokan a piramis alapszintjeinek kielégítésével is küzdenek, hogyan lenne erejük arra, hogy esztétikai szükségleteket elégítsenek ki? Tehát mégis: mit gondolnak, miért érdemes művészetet használni a sérülékeny csoportokkal való munkában?

Szerencsére majdhogynem értetlenül fogadják a [szándékosan (provokatív)] kérdést, hiszen a számukra mi sem természetesebb, mint hogy művészettel foglalkozzanak. Részben mert ők maguk is a művészet irányából mozognak a szociális ágazat irányába részben pedig mert a tapasztalat tökéletesen igazolja, hogy kifizetődő a művészeti munka. Mintha lenne valami finom elcsúszás a Maslow piramison. Talán az alkotást, a művészeti élményt mégsem a piramis tetejéhez kellene rendelnünk, hanem lejjebb. Nagyon is alapvető szükséglet a művészet. Ahogy egyik meghívottunk fogalmazott, a művészet a közeg, amin keresztül kapcsolódni tudunk egymáshoz. És mélyebb, belsőbb, igazabb módon, mint szavakon keresztül. És ez a kapcsolódás mindjárt a biztonság szintjére hozza a művészetet, a piramis második emeletére.

Mikor a történetükről kérdezem őket – hiszen mindannyian fáradságos munkával felépítettek egy civil szervezetet és fenn is tartják évtizedek óta – magától értetődő szerénységgel hárítják a dicséretet:

Nem tehettem mást. Láttam mi vesz körül, láttam hogy az állapot tarthatatlan és ahhoz hogy megváltozzon valamit tenni kell.

Így hát tettek ők maguk.

Még kitérünk rá, hogy milyen kihívásokkal szembesül az, aki civil szervezetként próbál túlélni ma és a termet betölti az egyetértés, mindannyian pontosan tudjuk, hogy milyen küzdelmes munka ez. És van ebben valami kifordított logika. Hiszen ezek az emberek, ezek a kezdeményezések olyan munkát végeznek, ami kétségtelenül jó. Amolyan idealisztikus és filozófiai értelemben vett jó. És mégis, a XXI. század társadalmában ez nem lesz prioritás. Természetesen van annyi forrás, amiből éppen a felszínen lehet maradni, még ez a rétegtevékenység is amolyan szférává nőheti ki magát. Viszont az igazságérzetünk mégis valahogy nyugtalan. Biztos, hogy jó helyen vannak a prioritásaink?

Ez a kerekasztal beszélgetés a Step Up projekt egyik eseménye volt. A projekt lassan egy éve tart és még egy év hátravan. Különleges élmény megismerkedni mindazokkal, akik művészetet használnak és felnőttkorú sérülékeny csoportokkal dolgoznak. Olyan kicsinek tűnik a merítés, mégis könnyen találtunk rengeteg szervezetet, csoportot akiknek kifejezetten ez a profiljuk. Érdekes, hogy sokszor ők sem tudnak egymásról. Elgondolkodtató, hogy vajon ha összekapcsolódnának ezek a szervezetek, még mit érhetnének el?