Színházi ember vagyok ízig-vérig, szőröstől-bőröstől. Hol rendezek, hol játszom, hol írok, hol tréninget vezetek, hol csak nézek. Mikor éppen hol. Kőszínházban, bábszínházban, alternatívékoknál, diákok között, profiknál, amatőröknél – ott, ahol szükségünk van egymásra, ahol néha gúzsba-, néha összeköt minket a színjátszás szeretete.

Közel húsz éve vallok és játszok színt diákokkal. Afféle kötéltánc ez, ott imbolyog a személyiség-bogozás, probléma-gabalyítás, közösség-szövés, esztétikai-hímezés (gyakran hámozás) szakadékony, sodró kötelén, a művészet peckes lépteivel egyensúlyozva. A színház a kötél, a tanári figyelem a védőháló. A pedagógia a kötés, a művészet az oldás. A problémák csomói adják a drámát, a közösség a köteléket, a színdarab pedig a fonál, amely vezet bennünket.

Vallom, hogy diákszínház (sem) betanított mozdulatok, hangsúlyok közlekedésrendészete, hanem belső út a bennünk megnyíló titkok felett. Már ha hagyjuk megnyílni, persze. Azon vagyok, hogy ebben segítsek.